Teázok. Finom is, gyógynövényes is, állítólag még fogyaszt is. Szóval minden szempontból jól jön. Amúgy is imádom a teákat. Közben a hároméves keresztlányom szaladgál a lakásban. Édes, imádni való és olyan okos, hogy mindig megdöbbenek rajta. Olyan aranyos. Pont olyan mint én voltam kicsinek. A haját leszámítva, ha a képeit az enyémek mellé tennénk, olyan lenne, mintha ikrek lennénk. Sokszor eszembe jut, hogy milyen lesz, ha felnő. Ő is szereti a hasát. Az édesanyja szeretethiányát ő is evéssel kompenzálja. Nagyon ragaszkodom hozzá. Igyekszem jobbá tenni az életét. A nővérem egy idióta picsa, akinek fogalma sincs a világról, csak potyogtatja a gyerekeket majd egész napra egyedül hagyja őket otthon. Semmi felelősségtudat. Talán egyszer leírom ide az ő történetét is de őszintén szólva annyira róla szól a család egész élete mind anyagilag mind érzelmileg, hogy már nincs energiám róla ide is írni. Félek, hogy a kislány ugyanazokkal a démonokkal kell, hogy szembe nézzen, amikkel én szembe néztem. Pedig most, felnőtt(ebb) fejjel tudom, hogy nem lett volna szabad annyi idősen, azokkal a problémákkal küszködnöm amikkel végül is küszködtem.

Visszamenve nem hiszem, hogy lenne értelme bármin is változtatni. Nem vagyok egyszerű ember, de szeretem a jellememet, szeretem azt az embert, akivé végül is váltam. Ha nem éltem volna át bizonyos dolgokat biztosan nem lenne az értékrendem olyan mint amilyenné végül is lett. Hálás vagyok Istennek a gondolkodásmódomért még akkor is, ha a szűk környezetem nem érti vagy nem is akarja érteni annak miértjeit. Talán így a legjobb :)

Most a leginkább aggasztó számomra, hogy ez a bájos, elbűvölő kislány, akit lányomként szeretek és igyekszem neki megadni ami csak erőmből telik olyan emberré válhasson amilyen lenni szeretne.

Emlékszem, nekem már kisiskolás koromban határozott képem volt arról, hogy milyen felnőtt leszek. Tudtam, hogy nagyon hosszú hajam lesz majd, hogy sötétebb ruhákban fogok járni, mindig is misztikusnak, titokzatosnak tartottam a sötét színeket. Tudtam, hogy még többet fogok olvasni mint most, tudtam, hogy ahogy alkalmam és lehetőségem lesz rá el fogok kezdeni tanulni énekelni és tudtam, mindennél jobban tudtam, hogy egyetemre fogok járni.

Ezek így is lettek. Néha megdöbbenek magamon. Hogy mennyire erős az akaraterőm és mégis milyen nehéz, milyen szélmalomharc-szerű a fogyókúra. Pedig ennél sokkal nehezebb és keményebb dolgokat végigvittem csak azért, hogy olyan ember legyek, amilyet elképzeltem. Azt hiszem jó, hogy ezt most végülis felelevenítettem. Most a tudatomba vésem azt is, hogy mennyire szerettem volna már kis korom óta lefogyni. Egész életemben csúfoltak, mindig kisebbségi érzésem volt, hogy nem vagyok olyan szép mint a vékonyabb lányok. Nem értem, hogy hogyan nem tudtam eddig elérni ezt a célt - mármint, hogy nem tudtam eddig lefogyni, pontosabban, hogy hogy nem tudtam eléggé akarni? Talán annyira lefoglaltak a mindenkori egyébb problémáim, hogy nem is foglalkoztam vele eléggé. Nem tudom. Majd most kiderül, hogy az elhatározás, a felismerések elegendőek-e a változáshoz.

Örülök, hogy végül is belefogtam ebbe a blogba...talán, ha leírom a tapasztalataimat én magam is többet okulok...ki tudja? :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.