Izolda 2009.01.12. 18:58

Egy levél apámhoz

Azokanak ajánlom, akik szenvednek, félnek az apjuktól, azoknak, akik sosem kapták meg a szüleik szeretetét:

 

 

Te!

 

Szeretném most elmesélni, hogy mit is jelentessz Te nekem. Azt hiszem, úgy a legegyszerűbb, ha az elején kezdem. Akkor mikor születtem. Amit te annyira leszartál, hogy képes voltál elmenni ebédelni ahelyett, hogy a vajúdó feleséged mellett maradtál volna. Ez a mozzanat megelőlegezte minden szeretetedet irántam.

   Elmesélném neked az első emlékemet rólad. Nem kell sokáig kutakodnom. Nagyon jól emlékszem rá. Belevéstem a memóriámba, hogy soha ne felejtsem el mennyire gyűlöllek. Elsős voltam, hatalmas vágyakkal és tervekkel, imádtam iskolába járni és örültem, mert azt hittem büszke vagy a lányodra, aki mindenki közül elsőként tanult meg olvasni, és írni, csak, hogy megmutassa neked, hogy milyen ügyes. És valóban, mindenki annak tartott, az iskolában a tanárok, a többi szülő, mindenki. Kimondhatatlanul boldog voltam, mert fontosnak éreztem magam, úgy éreztem, hogy körülöttem forog a világ, és nem vágytam másra, csak, hogy az én apukám is elmondja, hogy mennyire szeret, és, hogy milyen büszke rám.

Azután, mikor eljött az évzáró, a többiekhez hasonlóan én is nagyon izgatott voltam, és vártam, hogy megkapjam a bizonyítványomat, de ekkor jött a baj. Kaptam egy négyest. Mégpedig matematikából. Emlékszem, odajöttél átkaroltál és belesuttogtál a fülembe: - Hát kislányom ennél többre is képes lettél volna, nagyon nem örülök neki...ha a többi ötös ez is lehetett volna az...nagyon haragszom rád, hogy nem tanultál rendesen.-

El sem tudom mondani, mit érezte, pedig ebben a pillanatban is bennem van. A gombóc a torkomban egyszer csak megfacsarta a szívemet és nem volt mit tenni, elsírtam magam, ott, mindenki előtt. Hiába takargattam az arcomat, látták, hogy sírok, és te csak motyogtál nekem, magyaráztál, hogy milyen tehetségtelen is vagyok, és, hogy sosem fogom vinni semmire. Végül már nem bírtam hallgatni, csak azt hallottam, hogy még mindig duruzsolsz a fülembe és közben a többi gyerek szülei jöttek oda megkérdezni, hogy mi a baj, miért sírok, fáj-e valami stb. De te csak odavágtad nekik: - rossz jegyet kapott matekból. Így lazán, de elég hangosan, hogy mindenki hallja. Emlékszem, hogy jöttek oda a többiek, a szülők vígasztalni, de nem tudták, hogy mi az amiért valójában sírtam. Akkor és ott elhatároztam, hogy soha többé nem fogok csak azért jól tanulni, hogy neked megfeleljek. Soha a büdös életbe. Így is lett. Ezután nem voltak többé jó jegyeim, nem azért, mert buta voltam, vagy nem tudtam megtanulni. Nem is érdekelt, nem akartam, hogy örülj neki, ha jó jegyem van, nem akartam, hogy egyáltalán bármit is mondj, az iskolával kapcsolatban. Azt hiszem ez volt az első alkalom mikor azt akartam: tűnj el. Örökre. Később, amikro már tudtam, hogy szükségem van rá, kijavítottam a jegyeimet. Csak azért, hogy felvehessenek az egyetemre, mert egész életemben arra vártam, hogy eltűnjek itthonról. El előled, aki mocsokká, dagonyává, siralomházzá változtattad az otthonomat. Fel is vettek. Kiváló eredményekkel, olyan eredményeim voltak, amelyek még városi szinten is kitűntek, azt hittem, hogy ha majd felnőtt leszek, és leérettségizek és felvesznek az egyetemre, akkor majd megszűnik ez az egész. Akkor majd megint szeretni fogsz. Mennyire naiv voltam...Istenem!

Végzősként, nagyon szerettek a tanárok, az egész iskola büszke volt rám, nagyon örültem, hogy jó eredményeket értem el, és hogy ezt mások is elismerik. Nagyon jó érzés volt. De jöttek a végzős "dolgok" a bál, a ballagás a vizygák. Igen, mindegyikről van egy saját élményem veled kapcsolatban.

A bál. Igen. Aki ismer tudja, hogy engem fehér ruhába bújtatni felért egy kamikaze akcióval. Nem volt rám jellemző már akkor sem, hogy a szürkénél világosabb ruhákat vegyek fel. De anya annyira szerette volna, hogy úgy voltam vele, egye-fene, beletuszkolom magam a ruhába és nevetségessé teszem magam a tánccal mindenki előtt, de legalább megmondhatom, hogy ezt sem hagytam ki. A bálra az egész család hivatalos volt. A bátyáim, a keresztszüleim (habár ők végül nem értek rá) de végül is mindenki ott volt, aki számított nekem. Te is. Már az első tánc alatt figyeltelek, kerestem, hogy merre vagy, hogy fényképezel-e vagy videózol. Megláttalak, és sosem felejtem el az arckifejezésedet. Undor volt rajta és unalom. Kinevettél, mert kövérített a fehér ruha és akárhányszor feléd fordultam tánc közben majdnem megbotlottam. Olyan érzésem volt mint azon a fellépésen, mikor először énekeltem szabadtéren és nem sikerült valami jól, viszont te felvetted, és úgy mutogattad önelégülten mindenkinek a videót mint más a gyereke diplomaosztóját. Arra voltál büszke, hogy hibáztam. Kinevettél, mert nem sikerült valami. Te ilyenkor érzed jól magad. A bálon ez még rosszabb volt. Próbáltam jól érezni magam. Mint egy elsőbálos lány aki most lép ki az életbe. De nem sikerült. A vacsora alatt már nyafogtál. Elmondtad, hogy mennyire útálsz ott lenni, és hogy épp most van valami a tévében ami téged rohadtul érdekelt. Aztán elkezdted magyarázni, hogy milyen fáradt vagy, és, miylen beteg, haza akarsz menni. Természetesen akkor is volt már benned némi üzemanyag mint mindig, nehogy véletlen józan tudattal kelljen elviselned a jelenlétemet.

Akkor először és talán utolsó alkalommal kértelek meg,arra, hogy a kedvemért tegyél valamit. Megkértelek, hogy maradj ott. Kértelek, hogy csak azt a két órát bírd ki még éjfélig, mert akkor megismételjük a táncot és a hagyomány szerint a lányoknak fel kell kérni az édesapjukat a tánc végén. De te nem maradtál. Elhúztál haza. A tévé meg a rohadt piád fontosabb volt minthogy a gyerekednek egyszer a büdös életbe a kedvére tegyél. Végül is, sírva álltam a párom mellett az éjféli tánc elején azon töprengve, hogy melyik bátyámat kérjem fel a háromból, hogy a többi ne sértődjön meg. MErt az apám, akivel ilyenkor táncolni szokás, elment vedelni. Sírtam. Le akartam szaggatni azt a nyomorult ruhát amit csak a tánc miatt hagytam magamon. Végül végigtáncoltam. Végig sírtam. Aztán szerencsére a legkisebb bátyámat fel tudtam kérni, de mindenki más az apjával táncolt. Mikor rámnéztek kérdőn én csak megvontam a vállamat..."elment". Éreztem a szánalmat a szemükben.

A ballagás következett. Hát igen. Be sem jöttél a művelődési központba, hogy láss engem. Nem is tudtad, hogy mennyi elismerést, jutalmat, könyvet, oklevelet, kaptam. Könnyes szemmel kerestelek a tömegben mikor a mikrofonhoz hívtak, hátha látsz. Azt akartam, hogy lásd, hogy elismernek, hogy elértem valamit...de te nem voltál ott. A ballagásomról pedig még csak egy fénykép sincs.

Arra is emlékszem, amikor az egyetemi felvételi lapomat töltöttem ki. Megkérdeztem tőletek, hogy bejelöljek-e költségtérítéses képzésben valamit. A te válaszod az volt, hogy minek is megyek egyáltalán egyetemre. Úgyis képtelen vagyok rá... sosem tudod meg, milyen érzés volt nekem ez a mondat.

Amikro kiderült, hogy nagyszerűek az érettségi eredményeim, már sejtettem, hogy felvesznek, így is lett. Felvételt nyertem az ország egyik legjobb egyetemére, igaz bölcsészként de én kimondhatatlanul boldog voltam. Az osztályomból rajtam kívül csak egy ember jött egyetemre, és ő is nálam rosszabb osztályzatokkal. Az első, amit ekkor is tőled hallottam a felvételivel kapcsolatban, nem egészen a várva várt "büszke vagyok rád " volt. Azt hiszem, valami olyasmit vakkantottál oda, hogy mennyibe fog ez neked kerülni, meg hogy te biztos nem fizeted a bohóckodásomat. Mondjuk senki sem kért erre és nem is vártam el, sőt...

Végül sikerült elköltöznöm innen. Boldog voltam, egy évig latkam tőletek távol nyugalomban és békében. De sajnos a nyár végén az idillnek vége lett, mikor megloptak költözéskor. Azután végül engedtem anya unszolásának és haza költöztem.

Itthon az azinformáció fogadott, hogy te beadtad az egész családnak, hogy mekkora ember vagy, hogy te támogattál engem anyagilag amíg Szegeden laktam. Amikor ezt meghallottam annyira röhögtem, hogy majdnem megfulladtam. Ez elég messze áll attól, hogy kijelentetted nekem, hogy egy büdös vasat nem kapsz tőlem. Az egyik vizsgám előtt még ötszáz forintot sem adtatok kölcsön két napra, hogy le tudjak fénymásolni egy tételsort, ezért megbuktattak. Te segítettél? Igen.

Egész életemben magamat büntettem miattad. Azt hittem, hogy annyira dilettáns,  nyomorék vagyok, hogy engem nem lehet szeretni. Már fel akartam adni az egészet, de nem sikrerült. Pedig annyira vágytam a társaságodra. Kellett volna egy ember, aki mellettem áll, egy apa, akire felnézhetek és aki vigyáz rám...de te inkább elmentél inni.Bebaszva hazatámolyogtál és jól eltángáltad anyámat meg engem, vagy csak addig üvöltöttél még be nem ájultál az ágyba picsa részegen. Az én szegény gyenge, jólelkű édesanyámat tönkre tetted, kiszipolyoztad. Még betegebbé tetted, és máig is csak gyötröd őt minden, még a saját hibáid miatt is. Te nem vagy ember.

Soha a büdös életben nem fogom neked ezt lfelejteni. Gyűlölni foglak. Addig foglak gyűlölni amíg meg nem halsz de még talán azután is. Soha semmilyen tiszteletet nem fogok tanúsítani irántad. Ha megdöglesz, elkapartatlak egy trágyadomb alá arccal lefelé, és még egy szaros fejfát sem kapsz, hogy nehogy bárki is tudja, hogy ki vagy.

Vagy ha mégis, akkor ráírom minden bűnödet, hogy még a túlvilágon se feljthesd el, milyen egy görény voltál életedben. Ráírom minden egyes pofonomat, és anyám minden egyes könnyét, ráírom a kegetlenségedet, a gátlástalanságodat, a gusztustalanságodat, ráírom, hogy megkeserítetted a gyerekkoromat és ráírom, hogy ha egy igazi apa arra jár, jól jegyezze meg, mekkora kudarc is voltál te.

Istenem, mennyi mindent tudnél még írni, mennyi szitokszó hagyná még el a számat, mennyi fájdalom kötődik a nevedhez, de nem adom meg neked azt az örörmet, hogy pocsékolom rád a blogom hasábjait.

A legfontosabb, hogy bár most is gyötörsz, most is bántassz és még mindig kifacsarod belőlem az életet, végül úgyis vége lesz a harcunknak, és így, vagy úgy, de én fogok győzni!

A bejegyzés trackback címe:

https://inside-me.blog.hu/api/trackback/id/tr79873368

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Döm/ 2009.01.12. 21:36:36

így már nem is olyan finom az a pálinka...

Izolda 2009.01.12. 22:21:54

A pálinka inkább a bátyámat dícséri mint apámat, az csak a cefrét adta hozzá meg részt vett a főzésen...ennyi ... meghát, inkább ti igyátok meg!

Döm/ 2009.01.12. 22:35:11

@Izolda: hát ha csak ezen múlik állunk rendelkezésedre :)
süti beállítások módosítása