Ó igen! Ezaz! Nincs is kellemesebb, mint hajnali ötkor kelni a kibaszott Leíró Hangtan vizsgának köszönhetően. Nem hiszem el, hogy az a nyomorult oktató nem képes arra, hogy egy büdös órával későbbre rakja ezt a kib*ott vizsgát, hogy ne kelljen embertelenül korán kellnem, és melleselg ne kelljen besétálnom a városba (3km) itthonról a nyomorult hidegben téli kabát nélkül...mindegy.

A tegnapi nap után már ez is felüdülésnek számít.

Nincs bosszantóbb, mint ha az ember jót akar, meg tiszta vizet önteni a pohárba de a tudatlan szerencsétlen idióta másik fél nem érti, nem fogja fel, egyszerűen nincs agya hozzá, hogy miről is próbálok neki beszélni. Aztán jön a sértődés, a vinnyogás meg a mindenki kúrva anyukáját című szakszöveg, ami amúgy biztosan megold mindent, és utána természetesen lezárja az örök klasszikus "mert te azt hiszed magadról, hogy jobban tudod" cmű nagyon meggyőző magánmonológgal. Basszameg.

Elegem van abból, hogy hülyékkel vitázom, hogy igyekszem embereknek segíteni, hogy próbálok rámutatni olyan egyszerű dolgokra, amik jobbá thetnek egy életet, de nem, nem kell rám figyelni, véletlenül sem azért mondom met a barátod vagyok - ááá. Sőt, direkt ki akarok veled cseszni. Idióta!

Morcos vagyok - ha a fentiekből még ez a tény nem derült volna ki. - De egyszerűen idegelnek a vizsgák, idegeln a kib*ott családom, idegel, hogy még csak a külvilággal sem tudok érintkezni mert anyámék nem hajléandóak ideadni a SIM-kártyámat, ennek köszönhetően a jegyzetek megszerzésének lehetősége leredukálódott nullára. A fogam még mindig fáj a hülye nővérem meg felmérgel...

Ha nem lett volna itt tegnap az imádott keresztlányom és nem kényszerített volna erőszakkal! :) hogy nézzek vele Diseny-meséket VHS-ről (mert úgy klasszik :) ) akkor sztem már régen a gerendával meg a kötéllel szemeznék az udvaron...mindegy. Majd lesz valahogy. De felbasz...idegesít...irritálnak a hülye emberek, nem tudok mit tenni vele...basszus...mindegy...morcos vagyok...nem is morcos...hisztis!

megyek vizsgázni....

FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK

díszítő sor :):)

Didn't you read the tale
Where happily ever after was to kiss a frog?
Don't you know this tale
In which all I ever wanted
I'll never have
For who could ever learn to love a beast?

azt hiszem, ez válasz sok kérdésemre...

Egy dolog egyedül lenni. De ha az ember rájön, hogy magára maradt, az elég kellemetlen érzés tud lenni. Megdöbbentő, ha eljön az az  idő, amikor már az ún. "legjobb barátok" meg "régi ismerősök " sem veszik kezükbe a telefont, hogy legalább azt megkérdezzék, élek-e még. Sőt. az új módi, hogy nem köszönnek, elcsapják a fejüket, összesúgnak a hátam mögött. Mit ne mondjak, ritka kellemes érzés. Én meg itt ülök, laptoppal az ölemben és a szenvedés minden vállfaját kipróbálom hátha valamelyik megtetszik és leváltja az unalommal közös világfájdalmat. Mert hát szenvedni még mindig mozgalmasabb mint unatkozni. Talán...

jajj, megint nem értem miért írtam le ezeket...mindegy...

Azokanak ajánlom, akik szenvednek, félnek az apjuktól, azoknak, akik sosem kapták meg a szüleik szeretetét:

Te!

Szeretném most elmesélni, hogy mit is jelentessz Te nekem. Azt hiszem, úgy a legegyszerűbb, ha az elején kezdem. Akkor mikor születtem. Amit te annyira leszartál, hogy képes voltál elmenni ebédelni ahelyett, hogy a vajúdó feleséged mellett maradtál volna. Ez a mozzanat megelőlegezte minden szeretetedet irántam.

   Elmesélném neked az első emlékemet rólad. Nem kell sokáig kutakodnom. Nagyon jól emlékszem rá. Belevéstem a memóriámba, hogy soha ne felejtsem el mennyire gyűlöllek. Elsős voltam, hatalmas vágyakkal és tervekkel, imádtam iskolába járni és örültem, mert azt hittem büszke vagy a lányodra, aki mindenki közül elsőként tanult meg olvasni, és írni, csak, hogy megmutassa neked, hogy milyen ügyes. És valóban, mindenki annak tartott, az iskolában a tanárok, a többi szülő, mindenki. Kimondhatatlanul boldog voltam, mert fontosnak éreztem magam, úgy éreztem, hogy körülöttem forog a világ, és nem vágytam másra, csak, hogy az én apukám is elmondja, hogy mennyire szeret, és, hogy milyen büszke rám.

Azután, mikor eljött az évzáró, a többiekhez hasonlóan én is nagyon izgatott voltam, és vártam, hogy megkapjam a bizonyítványomat, de ekkor jött a baj. Kaptam egy négyest. Mégpedig matematikából. Emlékszem, odajöttél átkaroltál és belesuttogtál a fülembe: - Hát kislányom ennél többre is képes lettél volna, nagyon nem örülök neki...ha a többi ötös ez is lehetett volna az...nagyon haragszom rád, hogy nem tanultál rendesen.-

El sem tudom mondani, mit érezte, pedig ebben a pillanatban is bennem van. A gombóc a torkomban egyszer csak megfacsarta a szívemet és nem volt mit tenni, elsírtam magam, ott, mindenki előtt. Hiába takargattam az arcomat, látták, hogy sírok, és te csak motyogtál nekem, magyaráztál, hogy milyen tehetségtelen is vagyok, és, hogy sosem fogom vinni semmire. Végül már nem bírtam hallgatni, csak azt hallottam, hogy még mindig duruzsolsz a fülembe és közben a többi gyerek szülei jöttek oda megkérdezni, hogy mi a baj, miért sírok, fáj-e valami stb. De te csak odavágtad nekik: - rossz jegyet kapott matekból. Így lazán, de elég hangosan, hogy mindenki hallja. Emlékszem, hogy jöttek oda a többiek, a szülők vígasztalni, de nem tudták, hogy mi az amiért valójában sírtam. Akkor és ott elhatároztam, hogy soha többé nem fogok csak azért jól tanulni, hogy neked megfeleljek. Soha a büdös életbe. Így is lett. Ezután nem voltak többé jó jegyeim, nem azért, mert buta voltam, vagy nem tudtam megtanulni. Nem is érdekelt, nem akartam, hogy örülj neki, ha jó jegyem van, nem akartam, hogy egyáltalán bármit is mondj, az iskolával kapcsolatban. Azt hiszem ez volt az első alkalom mikor azt akartam: tűnj el. Örökre. Később, amikro már tudtam, hogy szükségem van rá, kijavítottam a jegyeimet. Csak azért, hogy felvehessenek az egyetemre, mert egész életemben arra vártam, hogy eltűnjek itthonról. El előled, aki mocsokká, dagonyává, siralomházzá változtattad az otthonomat. Fel is vettek. Kiváló eredményekkel, olyan eredményeim voltak, amelyek még városi szinten is kitűntek, azt hittem, hogy ha majd felnőtt leszek, és leérettségizek és felvesznek az egyetemre, akkor majd megszűnik ez az egész. Akkor majd megint szeretni fogsz. Mennyire naiv voltam...Istenem!

Végzősként, nagyon szerettek a tanárok, az egész iskola büszke volt rám, nagyon örültem, hogy jó eredményeket értem el, és hogy ezt mások is elismerik. Nagyon jó érzés volt. De jöttek a végzős "dolgok" a bál, a ballagás a vizygák. Igen, mindegyikről van egy saját élményem veled kapcsolatban.

A bál. Igen. Aki ismer tudja, hogy engem fehér ruhába bújtatni felért egy kamikaze akcióval. Nem volt rám jellemző már akkor sem, hogy a szürkénél világosabb ruhákat vegyek fel. De anya annyira szerette volna, hogy úgy voltam vele, egye-fene, beletuszkolom magam a ruhába és nevetségessé teszem magam a tánccal mindenki előtt, de legalább megmondhatom, hogy ezt sem hagytam ki. A bálra az egész család hivatalos volt. A bátyáim, a keresztszüleim (habár ők végül nem értek rá) de végül is mindenki ott volt, aki számított nekem. Te is. Már az első tánc alatt figyeltelek, kerestem, hogy merre vagy, hogy fényképezel-e vagy videózol. Megláttalak, és sosem felejtem el az arckifejezésedet. Undor volt rajta és unalom. Kinevettél, mert kövérített a fehér ruha és akárhányszor feléd fordultam tánc közben majdnem megbotlottam. Olyan érzésem volt mint azon a fellépésen, mikor először énekeltem szabadtéren és nem sikerült valami jól, viszont te felvetted, és úgy mutogattad önelégülten mindenkinek a videót mint más a gyereke diplomaosztóját. Arra voltál büszke, hogy hibáztam. Kinevettél, mert nem sikerült valami. Te ilyenkor érzed jól magad. A bálon ez még rosszabb volt. Próbáltam jól érezni magam. Mint egy elsőbálos lány aki most lép ki az életbe. De nem sikerült. A vacsora alatt már nyafogtál. Elmondtad, hogy mennyire útálsz ott lenni, és hogy épp most van valami a tévében ami téged rohadtul érdekelt. Aztán elkezdted magyarázni, hogy milyen fáradt vagy, és, miylen beteg, haza akarsz menni. Természetesen akkor is volt már benned némi üzemanyag mint mindig, nehogy véletlen józan tudattal kelljen elviselned a jelenlétemet.

Akkor először és talán utolsó alkalommal kértelek meg,arra, hogy a kedvemért tegyél valamit. Megkértelek, hogy maradj ott. Kértelek, hogy csak azt a két órát bírd ki még éjfélig, mert akkor megismételjük a táncot és a hagyomány szerint a lányoknak fel kell kérni az édesapjukat a tánc végén. De te nem maradtál. Elhúztál haza. A tévé meg a rohadt piád fontosabb volt minthogy a gyerekednek egyszer a büdös életbe a kedvére tegyél. Végül is, sírva álltam a párom mellett az éjféli tánc elején azon töprengve, hogy melyik bátyámat kérjem fel a háromból, hogy a többi ne sértődjön meg. MErt az apám, akivel ilyenkor táncolni szokás, elment vedelni. Sírtam. Le akartam szaggatni azt a nyomorult ruhát amit csak a tánc miatt hagytam magamon. Végül végigtáncoltam. Végig sírtam. Aztán szerencsére a legkisebb bátyámat fel tudtam kérni, de mindenki más az apjával táncolt. Mikor rámnéztek kérdőn én csak megvontam a vállamat..."elment". Éreztem a szánalmat a szemükben.

A ballagás következett. Hát igen. Be sem jöttél a művelődési központba, hogy láss engem. Nem is tudtad, hogy mennyi elismerést, jutalmat, könyvet, oklevelet, kaptam. Könnyes szemmel kerestelek a tömegben mikor a mikrofonhoz hívtak, hátha látsz. Azt akartam, hogy lásd, hogy elismernek, hogy elértem valamit...de te nem voltál ott. A ballagásomról pedig még csak egy fénykép sincs.

Arra is emlékszem, amikor az egyetemi felvételi lapomat töltöttem ki. Megkérdeztem tőletek, hogy bejelöljek-e költségtérítéses képzésben valamit. A te válaszod az volt, hogy minek is megyek egyáltalán egyetemre. Úgyis képtelen vagyok rá... sosem tudod meg, milyen érzés volt nekem ez a mondat.

Amikro kiderült, hogy nagyszerűek az érettségi eredményeim, már sejtettem, hogy felvesznek, így is lett. Felvételt nyertem az ország egyik legjobb egyetemére, igaz bölcsészként de én kimondhatatlanul boldog voltam. Az osztályomból rajtam kívül csak egy ember jött egyetemre, és ő is nálam rosszabb osztályzatokkal. Az első, amit ekkor is tőled hallottam a felvételivel kapcsolatban, nem egészen a várva várt "büszke vagyok rád " volt. Azt hiszem, valami olyasmit vakkantottál oda, hogy mennyibe fog ez neked kerülni, meg hogy te biztos nem fizeted a bohóckodásomat. Mondjuk senki sem kért erre és nem is vártam el, sőt...

Végül sikerült elköltöznöm innen. Boldog voltam, egy évig latkam tőletek távol nyugalomban és békében. De sajnos a nyár végén az idillnek vége lett, mikor megloptak költözéskor. Azután végül engedtem anya unszolásának és haza költöztem.

Itthon az azinformáció fogadott, hogy te beadtad az egész családnak, hogy mekkora ember vagy, hogy te támogattál engem anyagilag amíg Szegeden laktam. Amikor ezt meghallottam annyira röhögtem, hogy majdnem megfulladtam. Ez elég messze áll attól, hogy kijelentetted nekem, hogy egy büdös vasat nem kapsz tőlem. Az egyik vizsgám előtt még ötszáz forintot sem adtatok kölcsön két napra, hogy le tudjak fénymásolni egy tételsort, ezért megbuktattak. Te segítettél? Igen.

Egész életemben magamat büntettem miattad. Azt hittem, hogy annyira dilettáns,  nyomorék vagyok, hogy engem nem lehet szeretni. Már fel akartam adni az egészet, de nem sikrerült. Pedig annyira vágytam a társaságodra. Kellett volna egy ember, aki mellettem áll, egy apa, akire felnézhetek és aki vigyáz rám...de te inkább elmentél inni.Bebaszva hazatámolyogtál és jól eltángáltad anyámat meg engem, vagy csak addig üvöltöttél még be nem ájultál az ágyba picsa részegen. Az én szegény gyenge, jólelkű édesanyámat tönkre tetted, kiszipolyoztad. Még betegebbé tetted, és máig is csak gyötröd őt minden, még a saját hibáid miatt is. Te nem vagy ember.

Soha a büdös életben nem fogom neked ezt lfelejteni. Gyűlölni foglak. Addig foglak gyűlölni amíg meg nem halsz de még talán azután is. Soha semmilyen tiszteletet nem fogok tanúsítani irántad. Ha megdöglesz, elkapartatlak egy trágyadomb alá arccal lefelé, és még egy szaros fejfát sem kapsz, hogy nehogy bárki is tudja, hogy ki vagy.

Vagy ha mégis, akkor ráírom minden bűnödet, hogy még a túlvilágon se feljthesd el, milyen egy görény voltál életedben. Ráírom minden egyes pofonomat, és anyám minden egyes könnyét, ráírom a kegetlenségedet, a gátlástalanságodat, a gusztustalanságodat, ráírom, hogy megkeserítetted a gyerekkoromat és ráírom, hogy ha egy igazi apa arra jár, jól jegyezze meg, mekkora kudarc is voltál te.

Istenem, mennyi mindent tudnél még írni, mennyi szitokszó hagyná még el a számat, mennyi fájdalom kötődik a nevedhez, de nem adom meg neked azt az örörmet, hogy pocsékolom rád a blogom hasábjait.

A legfontosabb, hogy bár most is gyötörsz, most is bántassz és még mindig kifacsarod belőlem az életet, végül úgyis vége lesz a harcunknak, és így, vagy úgy, de én fogok győzni!

a fenébe mindennel... most nem tudok egyebet lerírni, a múltkori posztot is tovább írom valamikor, ha lesz elég erőm hozzá, most még nagyon folytogat a világ, túlságosan is...majd ha már elviselem...

Nagyon furcsa dolog a szerelem. Néha akkor is tovább él az emberben, mikor már régen lezártnak tekintetted. Mikor úgyérzed, hogy már túl vagy rajta. De nem. És jön valaki, aki feltépi a sebet és elmondja, hogy az, akit pár hónapja még feltétel nélkül szerettél, szenved. ... a fene vigye az egészet...majd holna többet írok róla...

A fene vigye az egészet! Nem megy a tanulás. egyszerűen nem tudom a nyelvészet egyik újabb feleslegesnek tűnő elemét beletuszkolni a feljembe márpedig ha ez így megy tovább, akkor gyorsan ki fognak rúgni. Le kéne tennem ezt a nyomorult vizsgát jan. 30.-ig, de nem tudok semmit. Ráadásul nem visz rá a lélek sem, hogy mellé üljek. Tudom, hogy nemsokára erőt veszek magamon és elkezdek tanulni, de akkor is...

Viszont érdekes, hogy a zongora mellé mostanában szó nélkü odaülök és gyakorlok, skálázok, mint régen. Pedig megígértem magamnak, hogy lemondok a nevetséges álmaimról, leteszámolok az éneklősdivel, vagy legalábbis visszasűllyesztem a mindennapos hobbiaim közé. Nem tudom mi történt velem. Talán a bátyám miatt van. A középső tesóm számon kérte rajtam, hogy miért nem mentem el soha a konzervatóriumi meghallgatásra, miért nem próbáltam meg a felvételit magánének szakra. Igaza van. Meg kellett volna, de nem mertem. Most sem merném, pedig már jóval magabisztosabb a kiállásom és technikailag is fejlődtem de tudom, hogy a tudásom nem elég hozzá. Ez nem is baj. Csak a lehetőség...nem tudom. Egyszer talán megpróbálom. Elmegyek és módszeresen hülyét csinálok magamból de legalább elmondhatom majd, hogy megpróbáltam, de nem jött össze. Azt hiszem, ennyivel tartozom magamnak és vélt tehetségemnek.

Nehezebb a zenétől szabadulni mint az ember előszörre gondolná. Körülvesz, mindenhol ott van. A dalok, amiket ismerek önkéntelenül is éneklésre csábítanak, a barátok nyaggatnak, hogy énekeljek nekik, pedig már biztosan hlálra unják az ezerszer hallott dalokat...Nem tudom hogyan tovább, de egy bizonyos. A zenét - csak úgy mint az irodalmat - képtelen vagyok száműzni az életemből. Ez elég nagy gond, mert elvonja a figyelmemet azoktól a dolgoktól amiket valóban csinálnom kéne, hogy később ne haljak éhen...

A fene vigye...szeretek énekelni. Ez a nagy helyzet. Aztán a többi meg majd lesz valahogy...

Here's the day you hoped would never come
Don't feed me violence
just run with me through roads of speeding cars.
The papercuts the cheating lovers
The coffee's never strong enough
i know you think it's more than just bad luck

There there baby
it's just text book stuff
it's in the ABC of growing up
Now now darling
oh don't lose your head
cause none of us were angels
and you know I love you yeah

Sleeping pills know sleeping dogs lie
never far enough away
Glistening in the cold sweat of guilt
I've watched you slowly winding down for years
You can't keep on like this...
now's a bad a time as any

There there baby
it's just text book stuff
it's in the ABC of growing up
Now now darling
oh don't kill yourself
cause none of us were angels
and you know I love you yeah

it's ok by me..

it's ok by me..

it's ok by me..it was a long time ago


it's ok by me..

it's ok by me..

it's ok by me..it was a long time ago

There there baby
it's just text book stuff
it's in the ABC of growing up
Now now darling
oh don't lose your head
cause none of us were angels
and you know I love you yeah

There there baby
it's just text book stuff
it's in the ABC of growing up
Now now darling
oh don't kill yourself 
cause none of us were angels
and you know I love you yeah

   Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a " Kúúl tévé" újra leadja a Celeb vagyok...című nagysikerű kultúrtaknyot. Elképesztő. Nem elég, hogy egyszer butították vele a népet, még szükségét érzik, hogy Mariska néni megnézze újra a kamudzsungelben leforgatott kamubalhékat amiket kamuemberek "ál reallity" -ként adnak elő. Szánalmas. Nem hiszem el, hogy az ember nem kap a fejéhez, mikor ilyeneket lát a zajládán maga előtt. A kereskedelmi csatornák magszimálisan kihasználják, hogy sok embernek nincs lehetősége mást nézni. Undorító. Valamelyik nap szörfölve a neten akadtam rá Benkő Dánielre akit én eddig csak a zenében előrt teljesítménye alapján ismertem meg. Na az a figura más kimeríti a szánalom fogalmát, de azért elgondolkodtató, hogy így is eladja magát, sőt. Az embereket érdekelte, ahogy főműsoridőben maszturbál a 12-es karika mellett és összebalhézik a többiekkel. (mivel nem láttam a sorozatot, csak az általam olvasottakra hagyatkozhatom, szóval nem tudom kivel volt balhéja). Na de kérem. A gyereket letesszük a tévé elé és ezt látja? Fasza. Megéri.

     Én a magam részéről - noha tudom, hogy semmit nem értem el vele - de mellőztem mind a kettes számú csatorna mind az "ertéel" ilyen jellegű műsorát. Viszont érdemes elgondolkodni rajta, hogy ezeket a műsorokat sokan nézték és sokan élvezték amit látnak. Ez azért is emgdöbbentő, mert rákényszerültek, hogy olyan embereket nézzenek akiknek semmilyen "funkciójuk" nincs az életben és azon kívül, hogy "celebek" nem tudnak felmutatni túl sok mindent. ( Itt nyilván nem a sportolókra vagy a szórakoztatóiparban dolgozókat - énekes, zenész stb. - értem ) de pl. Soma akinek van összesen egy albuma amin minősíthetetlenül énekel, és ezen kívül semmi mást nem tud mint fitogtatni állítólagos nőiességét és szánalmasan obszcénnak szánt kijelentéseket tenni a szexuális szokásairól. Nem tudom, mire jó ez.

     Az egész "celeb" jelenség elgondolkodtató. Oylan emberk ajnározása ez, akiknek gyakorlatilag az a "különleges képességük" , hogy híresek. Paris Hilton-nal kezdődött ez a jelenség, akit én személy szerint messze elküldenék egy szibériai bányába dolgozni, hogy ott mutogassa magát a dolgozóknak félpucéran és ne a12 évesekre legyen rossz hatással.

     A kislányok olyanok akarnak lenni mint ő. Buliba járni, pasizni, drogozni, szétcsúszva kiállni a fotósok elé. Ráadásul ezt a nőt még csal el sem lehet kerülni, mert akárhova kapcsol, kattint, lapoz az ember, egyszerűen ott terem a miniszoknyáiban a csinált melleivel és megint megajándékoz minket egy, a háborúknál és éhezéseknél is komolyabb sztorival , mint pl. hogyan esett le a bugyija ötvenezer ember előtt. (Ide még hozzáfűzném, hogy érdemes megnézni a South Park ide vágó epizódját a holgyről azt hiszem nagyon tanulságos lesz mindenki számára. ) Én, ha szülő lennék, és meglátnám, hogy a gyerekem Paris Hilton fan lesz, azonnal internátusba küldeném, mert nincs ami ennél jobban ártana egy fiatal személyiségnek. Mindegy, szóval undorító. Számomra a nőiség lealjasodásának mintaképe...

    Nem tudom, kinek jó az, ha ez a "celebáradat" bekúszik kis hazánk amúgy is leamortizált kultúrájába és ott elkezdi még jobban rohasztani a közízlést? Így is Mónikák és Győzikék kereszttüzében élünk miért kell még az is, hogy az esti filmezéseket felváltsák az idióta műemberek. Szerencsére a nagy kereskedelmi csatornák már nem vetítik ezeket a borzalmakat, bár nekem a vacsórázós műsorok áradatáról is megvan a véleményem, mert azok is csak egy fokkal (ha ) jobbak ezeknél, szóval...

    Azért az elgondolkodtató, hogy a nagy kultuszfilmeknek, az olyan műveknek amik valódi értéket hordoznak legtöbbször vasárnap éjfél után van csak helyük a programban. Nem nagyon értem, hogy mondjuk az Arizoniai álmodozók és társaik miért szorultak perifériára?

   Népbutítás felső fokon. Megéri. Tényleg. Annál jobb, minél butábbak a tisztelt állampolgárok, de egy percig sem szabad nekik valódi kultúrát közvetíteni! Köszönjük!

   Elég elgondolkodtató mikor az ember arról hall, hogy gyerekek meg a szüleik verik a tanárokat. Pont ma olvastam egy régebbi esteről, de még mindig nagyon felkavar. Nem tudom, hogy mikor veszett el a tisztelet a tanárok iránt, de abban biztos vagyok, hogy manapság ez a fogalom már nem létezik.

   Tisztán emlékszem a középiskolás éveimből arra, hogy mennyi attrocitás ért azért a tényért, hogy én szerettem olvasni. Nem voltam eminens tanuló, de mindig is imádtam a könyveket, minden nap volt valamilyen olvasmányom amit olvasgattam a szünetekben, osztályfőnöki órán stb. De ez olyan szinten szúrta a társaim szemét, hogy még a "csupa ötös" tanulók is kirekesztettek. Volt az osztályközösség és voltam én. Egyszerűen irritálta őket, hogy élveztem az órákat, szerettem a tanárral értelmes vitákat folytatni. De a mai napig a fülemben vannak a kuncogások, a kis suttogások, a beszólások, hogy megint "fellengzős" vagyok és, hogy játszom az agyam. Igen eztminden nap megkaptam. Mindenki másnak (35 fősosztály) ciki volt a tanulás, azt halytogatták, hogy ahogy leérettségiznek, elhúznak és nem tanulnak soha többé semmit. Így is lett. Én meg még két ember felvételiztünk és fel is vettek egyetemre / főiskolára. A többiek meg szétszéledtek. A legtöbb még csak szakmát sem tanult pedig egy nagyon jó gazdasági szakiskoláról beszélünk. Egyszerűen elment, hogy discozhasson, bulizhasson, ihasson ahogy a kedve tartja és elmenjen a futószalag mellé dolgozni vagy csak lógnak a levegőben azóta is. Ezt azért meséltem el, mert szerintem hűen ábrázolja, hogy mekkora bajban van az oktatás napjainkban. Amikor zanzásítjuk a tananyagokat és lerövidítjük az amúgy nagyszerű kötelező olvasmányainkat azon kéne elgondolkozni, hogy mondjuk a gyereknek csak egy jól irányzott "seggberúgás" kellene ahhoz, hogy ráébredjen, milyen súlya van annak, amit csinál, hogy a középiskolában az élete dől el. Én azokhoz tartozom akik szerint ennek az egész kompetencia alapú marhaságnak nincs értelme, hiszen az által, hogy a gyerekek "saját képességeit" veszik figyelembe egy büdös jeggyel nem tanulnak jobban, sőt. Még arra is több idejük marad, hogy elszarják az életüket.

   Nagyon sok embert megkérdeztem akik még abban a bizonyos "átkos" rendszerben nőttek fel és még olyan tanítók oktatták őket, akik bizony odasóztak egy körmöst, ha a gyerek nem viselte jól magát. Lehet, hogy brutálisnak tűnik a módszer, de én egyetlen embertől sem hallottam, hogy lelki sérülést szerzett volna neki, az, hogy mondjuk kapott egy körmöst, ha az asztalt firkálta, sőt. A legtöbb ember utólag még meg is köszönte a tanítójának, hogy nem hagyta elzülleni.

   Manapság mi van? A szülők tojnak nevelni a gyereket. Aláírom, hogy van akinek nincs ideje rá, de el kell gondolkodni, hogy akkor szabad- e gyereket vállalni, ha az eltartásának ellátása azzal jár, hogy nulla időt töltök vele, és lerakom a tévé elé, hogy az szocializálja. Aztán meg elküldöm az iskolába ahol elvárom a tanártól, hogy nevelje, mert ugye valakinek kell, de ha ezt megteszi és teszem azt erélyesebben odaszól a gyerekre akkor apa meg anya bejön és alaposan elgatyázzák vagy addig szekálják, amíg ki nem rúgják csóró tanárt.

    Nem tudom, hogy az lenne -e a megoldás, ha a tanárokat teljesen kivonnák a nevelési folyamatból, amit ugye nagyon nehéz lenne megoldani, vagy talán legetetlen is, vagy ha a szülők végre elfogadnák, hogy a gyerekük nem tökéletes. Néha eljárok az öcsém szülői értekezleteire, meg fogadóóráira (merthogy az én szüleim is ilyen "TV-szülők" ) és megszámlálhatatlanul sokszor látom, hogy a szülők felháborodva pattannak fel a tanárnak, hogy " márpedig a Pistike egy nagyon értelmes kisgyerek, nem értem miért akarja megbuktatni. " 1: Hogy jön a szülő ahhoz, hogy felülbírálja a tanár munkáját? Ha nem tetszik neki, akkor el lehet menni az iskolatanácshoz vagy az igazgatónőhöz, de hacsak anyának nincs pedagógusi diplomája ne magyarázza már el a tanárnak, hogy kit buktasson meg és kit nem ( Félreértés ne essék, a jogi, orvosi, gazdasági diploma nem veri a pedagógusit akármennyire gondolják ezt sokszor a szülők) ebben a helyzetben a tanároknak kell eldönteni, hogy a gyerek alkalmas- e arra, hogy kettest kapjon, vagy nem.

   2lehet, hogy ha anya mondjuk egyszer leült volna a gyerekkel és elolvastatott volna vele egy sort, akkor tudná, hogy Pistike mondjuk nem tud olvasni, mert annyira leszarta az iskolát, hogy egy darab könyvet nem olvasott el a Két Lotti óta és mivel anya meg apa lesz*rták, hogy csupa egyesei vannak, nem vették észre.

   Szóval az a lényeg, hogy talán nem a tanár szidásával kellene kezdeni.

   A másik részről nyilvánvaló, hogy tele vagyunk rossz tanárokkal akik nem szeretnek tanítani, nulla ambíciójuk van. Ahogy a szaktársaimat elnézem itt magyaron, hát nem csodálom, hogy nem lesznek jó tanárok. Eljönnek ide büfézni mert ez egy olcsó szak, és nem érdekli őket az egész. Felvesznek tanárképes szakot mellé, mert hát mi mást lehetne tenni de sz***nak az egészre. Buliznak, tombolnak néha vizsgáznak és ennyi. Na ezekből nem lesznek jó tanárok. Valahogyan biztosan szűrni lehetne a hozzá nem értő pedagógus hallgatókat bár nem hinném, hogy erre a felsőoktatásban oly nagyon kedvelt "fejkvóta" a legalkalmasabb.

    Na de megint eljutottunk egy olyan témához amiről ódákat lehetne, és valószínűleg még fogok is regélni. De azért vérlázító, hogy ilyen állapotban van a magyar oktatás. Milyen eltartók lesznek ezekből a gyerekekből?...

Cseresznyevirág, az újjászületés, az élet, a halál, a körforgás, a szépség,

"Lásd a világot egy homokszemben

A szépséget kis virágban,

Tartsd a végtelent két kezedben

Az öröklétet, egy órában."

                       /William Blake/

Fésülködöm. Ez nálam nem egy egyszerű mindennapi rutin, inkább egy szeánsz, egy különleges esemény. Minden hajmosás az. Nem tudom, hogy mindenkinél így van-e de azt hiszem, egy bizonyos hajhossz után komolyabb tisztelet irányul a hajunk felé. Mikor a hátam közepéig ért, már akkor szerettem pepecselni vele, megfésülni, felkötni, leengedni. A hajam számomra a nőiességem egyetlen jelképe pillanatnyilag. Hiszen a testemet egyenlőre a saját értékrendem szerint nem tartom nőiesnek. Nem eléggé. A hajam viszont más. Összeköt engem a "régi nőkkel" azzal a nőtípussal akivé lenni akartam világ életemben. Olyan leszek mint a példaképeim, Sand, Woolf és társaik. A nagy írőnők, költőnők, operaénekesnők... Ezért is hordom kontyban a hajam. Ennek a hajviseletnek tiszteletet parancsoló, erősen nőies kisugárzása van (és ami nem mellékes így nem ülök rá a hajamra lépten- nyomon :) ).

Alvás előtt mindig befonom. Mondjuk nem túl kényelmes dolog arra ébredni, hogy az ember fonata végig nyomja a hátát, de vannak ennél nehezebben elviselhető dolgok is a világon :) Viszont szeretem, hogy ilyenkor visszacsúszom az időben. Manapság a fésülködés talán az egyetlen olyan dolog, ami megmaradt, a régi korok nőinek szokásaiból. A viselet, az értékrend, a szexuális szokások változhatnak, de ha egy hosszú hajú nő leül a tükör elé fésülködni, az ugyanolyan mint kétszáz vagy hatszáz évvel ezelőtt volt...

Szeretem ezt a kis szeánszot. Nem szívesen mondanék le róla, pedig igen sokan piszkálnak vele, hogy le kéne vágnom. De egyszerűen nem vagyok rá képes. Olyan lenne, mint egyfajta öncsonkítás. Én legalábbis így élném meg... Szeretem a hajam. :) ez a lényeg...

Teázok. Finom is, gyógynövényes is, állítólag még fogyaszt is. Szóval minden szempontból jól jön. Amúgy is imádom a teákat. Közben a hároméves keresztlányom szaladgál a lakásban. Édes, imádni való és olyan okos, hogy mindig megdöbbenek rajta. Olyan aranyos. Pont olyan mint én voltam kicsinek. A haját leszámítva, ha a képeit az enyémek mellé tennénk, olyan lenne, mintha ikrek lennénk. Sokszor eszembe jut, hogy milyen lesz, ha felnő. Ő is szereti a hasát. Az édesanyja szeretethiányát ő is evéssel kompenzálja. Nagyon ragaszkodom hozzá. Igyekszem jobbá tenni az életét. A nővérem egy idióta picsa, akinek fogalma sincs a világról, csak potyogtatja a gyerekeket majd egész napra egyedül hagyja őket otthon. Semmi felelősségtudat. Talán egyszer leírom ide az ő történetét is de őszintén szólva annyira róla szól a család egész élete mind anyagilag mind érzelmileg, hogy már nincs energiám róla ide is írni. Félek, hogy a kislány ugyanazokkal a démonokkal kell, hogy szembe nézzen, amikkel én szembe néztem. Pedig most, felnőtt(ebb) fejjel tudom, hogy nem lett volna szabad annyi idősen, azokkal a problémákkal küszködnöm amikkel végül is küszködtem.

Visszamenve nem hiszem, hogy lenne értelme bármin is változtatni. Nem vagyok egyszerű ember, de szeretem a jellememet, szeretem azt az embert, akivé végül is váltam. Ha nem éltem volna át bizonyos dolgokat biztosan nem lenne az értékrendem olyan mint amilyenné végül is lett. Hálás vagyok Istennek a gondolkodásmódomért még akkor is, ha a szűk környezetem nem érti vagy nem is akarja érteni annak miértjeit. Talán így a legjobb :)

Most a leginkább aggasztó számomra, hogy ez a bájos, elbűvölő kislány, akit lányomként szeretek és igyekszem neki megadni ami csak erőmből telik olyan emberré válhasson amilyen lenni szeretne.

Emlékszem, nekem már kisiskolás koromban határozott képem volt arról, hogy milyen felnőtt leszek. Tudtam, hogy nagyon hosszú hajam lesz majd, hogy sötétebb ruhákban fogok járni, mindig is misztikusnak, titokzatosnak tartottam a sötét színeket. Tudtam, hogy még többet fogok olvasni mint most, tudtam, hogy ahogy alkalmam és lehetőségem lesz rá el fogok kezdeni tanulni énekelni és tudtam, mindennél jobban tudtam, hogy egyetemre fogok járni.

Ezek így is lettek. Néha megdöbbenek magamon. Hogy mennyire erős az akaraterőm és mégis milyen nehéz, milyen szélmalomharc-szerű a fogyókúra. Pedig ennél sokkal nehezebb és keményebb dolgokat végigvittem csak azért, hogy olyan ember legyek, amilyet elképzeltem. Azt hiszem jó, hogy ezt most végülis felelevenítettem. Most a tudatomba vésem azt is, hogy mennyire szerettem volna már kis korom óta lefogyni. Egész életemben csúfoltak, mindig kisebbségi érzésem volt, hogy nem vagyok olyan szép mint a vékonyabb lányok. Nem értem, hogy hogyan nem tudtam eddig elérni ezt a célt - mármint, hogy nem tudtam eddig lefogyni, pontosabban, hogy hogy nem tudtam eléggé akarni? Talán annyira lefoglaltak a mindenkori egyébb problémáim, hogy nem is foglalkoztam vele eléggé. Nem tudom. Majd most kiderül, hogy az elhatározás, a felismerések elegendőek-e a változáshoz.

Örülök, hogy végül is belefogtam ebbe a blogba...talán, ha leírom a tapasztalataimat én magam is többet okulok...ki tudja? :)

Nos, ami a posztokat illeti, ez egy elég termékeny napra sikerült :)

Végül is addig hallgattam a lenti dalt, hogy nekiültem a szintetizátoromnak és elkezdtem pötyögni. Rájöttem, hogy annyit felejtettem, hogy már nem is tudom összejátszani a két kezemet, de nem adom fel és mindenképpen meg fogom tanulni ezt a számot. Noha még csak hasonló nehézségűt sem játszottam le soha, de van úgy, hogy az ember futni tanul mielőtt megtanul járni :) szóval ezen az elven haladva pöntyögök a zongorán már vagy másfél órája és mondhatom az apró sikertelenségek ellenére is nagyon jó érzés...megnyugtat. Az lesz az igazi, ha már énekelni is tudom majd miközben lejátszom :) na de ne szaladjunk ennyire előre...egyenlőre annak örülök, hogy valami visszacsábított a billenytyűkhüz amiket már úgy hiányoltam...elhatároztam, hogy akármi lesz, zongorázni fogok és ebben senki sem akadályozhat meg. Remélem én sem fogom magam... :)